Recept, konyha, utazás: 3 in 1

„Ha már homár, legyen lúd!” – ezt a saját használatú, kis abszurdot szem előtt tartva döntöttünk úgy, hogy az egész éves munkát lezárandó, a francia Alpokban töltjük a karácsonyi ünnepeket. Így kerültünk Les Houshes-be ("lesz us") a Savoya vidék egyik legcsodásabb falujába, Chamonix-tól mindössze öt kilométerre.

A Mont Blanc csúcsa és társai alkotta völgyben meghúzódó településeken nagy a forgalom az ünnepek táján. Szép számú angol turista és főként franciák látogatják a sípályái miatt is nagy népszerűségnek örvendő vidéket. Magyar szótól nem volt hangos a táj, mint ahogyan az Alpok osztrák részén, de ez ne okozzon senkinek se gondot, mert a franciák jó házigazdához méltóan nemcsak segítőkészek és kedvesek, de jól bírják az angol nyelvet is, ha minden kötél szakad.

Az ünnepek alatt a természet is káprázatos napsütéssel, kék éggel fogadta a sípályákra érkezőket. Minden nap újra és újra lenyűgöztek minket a természeti képződmények, lásd a 4810,9 méter magassággal büszkélkedő Mont Blanc-t. De nemcsak a hegyekben gyönyörködtünk, hanem a francia, pontosabban a savoyai konyha remekei is kényeztették ízlelőbimbóinkat.

Három ország konyhájának jellegzetes ételei még a rövid időre ide látogatóknak is feltűnnek. A svájci sajtfondü illata mindenhol érezhető, valamint az olasz lasagne-t és a pizzát is ugyanolyan jól készítik, akár a kétszáz kilométerre fekvő Torinóban. Az előbbi ételek pedig békésen megférnek a francia marharaguval bourgoneise módra.

Az ünnepi vacsorát Chamonix-ban költöttük el, mivel az utcáról betévedőknek az éttermek csak ott tartottak nyitva. Szállásadónk tanácsára a főtéren található La Caléche étterembe mentünk, ahol a szívélyes fogadtatást már az előtérben megtapasztalhattunk, ahol egy életnagyságú jegesmedve – szó szerint – teli hasát simogatta elégedetten. Nem rettentett el minket a látvány, hiszen a sokat megélt Magyarországról érkeztünk, inkább jó jelnek tekintettük a termetes mackót. A berendezés is segítette az étkezésre való ráhangolódást, mivel a polcokat és a falakat mindenfelé az ételek el-, illetve előkészítéséhez használt eszközök díszítették, rusztikusan otthonos melegséget kölcsönözve a helynek. Mi egy mézpergető és méhfüstölő szomszédságában láttunk neki vacsoránknak.

Előételnek füstölt kacsamellet kértünk, és sütőtöklevest gombahabbal. A finoman sózott, ízletes hús elolvadt a szánkban a vele együtt tálalt parmezánforgáccsal, és a sütőtök édességét is jól egyensúlyozta a gomba kissé fanyar íze.

Főételként vörösboros marharagu érkezett. A marhahúst az étlap szerint tizenkét órán át pácolták vörösborban, majd zöldséges, leginkább sárgarépás raguval és főtt krumplival egy vaslábasban tálalták. „Finom!” – néztünk össze, de még nem sejtettük, hogy két nap múlva a szállásunkon is hasonló marharagu vár vacsorára. De csak hasonló. A marha bourgoneise váratlan élményként csapott le ránk. Az ízletes lében főtt puha húst nem is rágtuk, csúszott le magától, és az élvezetet csak fokozta a körítésként tálalt sült krumpli kívül roppanós, belül krémes puhasága. Szavakra nem is pazaroltuk az energiánkat, csak ettünk. De vissza Chamonix-ba, ahol panna cotta-val és kékáfonya öntetben tálalt friss sajttat zártuk az ünnepi vacsorát.

A szálláshelyünkként szolgáló Saint Antoine panzió pizzája is maradandó élmény, mert a hotelről elnevezett olasz, kenyéralapú étel tésztája az eddigi legvékonyabb volt, amit valaha ettünk. A puha tésztán vékony sonkadarabok és kolbászkarikák társaságában fekete olívabogyók pihentek, de nem sokáig. A kenyérlepényt olyan gyorsan tüntettük el, hogy férjem, emlékeztetőül, rendelt még egy 'Margareta' változatot is. Az sem kapott időt a kihűlésre. A pizza-duó élményét savoyai vörösborral pecsételtük meg. A többi vacsorához is savoyai vagy loire-völgyi bor dukált.

Találkoztunk a magyar rakott krumpli francia változatával, de az is lehet, hogy svájci megfelelőjével, amelyben sajttal és füstölt szalonnával rétegezik a karikára vágott burgonyát.
Az édességeknél feltűnt, hogy a cukorral nagyon mértékletesen bánnak, ami nemcsak azért dicséretes, mert egészségesebb, hanem mert így élvezni tudjuk a desszertek más összetevőit is.

Kvízkérdés: mi a közös Vallée de Mont Blanc és Bridgitte Bardot között? Nos, a lenyűgöző formákon kívül egy tortaféleség. A Tropezienne, vagyis a Saint Tropez-i torta, ami a francia sztár tanácsára kapta ezt a nevet még 1955-ben, egy film forgatásakor a Cote Azure-ön. Az aranysárga piskótatésztába töltött vaníliapuding a nyarat, míg a tetejére szórt durvaszemcsés cukor a telet idézte ott, nekünk az Alpok völgyében, december végén. Lám, milyen sokoldalú a filmművészet!

Félpanziós ellátásunk mellett a síelés után azért meg-megéheztünk napközben, így tévedtünk be egyszer, még jóval vacsora előtt a La Refuge Payot nevű boltba, amely  nem cáfolta meg nevét, és valódi menedékké vált két nagyon éhes ember számára. Sárgálló, illatos sajtok, rózsaszín sonkák, nemespenésszel befuttatott kolbászkák töltötték meg a hűtőpultot. Odébb pedig a bolt minőségi lekvárok, mézek, borok és likőrök tárházaként csábított minket. Mi csak egy szendvicsre vágytunk, és bár az élelmiszerbolt ott sem büfé, az eladónő magától értetődő kedvességgel készített nekünk két hatalmas szendvicset friss bagettből, sonkából és sajtból.

A franciák különben sem ismernek lehetetlent. Erre az egyik legjobb példa a Hotel-Restaurant Le Prarion Michelin csillagos étterme, amely 1860 méter magasan fekszik, és tavaly kapta meg a szakácsok által vágyott legnagyobb kitüntetést.

Mindent összevetve: most sem csalódtunk az Alpokban, mert a francia részről is elmondható ugyanaz, mint az osztrákról: a hegylánc roppant vonulatai a legjobbat hozzák ki az ott élő emberekből.

Kiss Lilla