Recept, konyha, utazás: 3 in 1

Húsvét napján – azaz: a tavaszi napéjegyenlőség utáni holdtöltére következő vasárnapon – véget ér a hagyományos, egészségügyi szempontból is praktikus, negyvennapos böjti időszak. A böjtöt egyesek betartják, mások nem, ám annyi bizonyos, hogy húsvétkor a legtöbb háznál finomságoktól roskadozik a díszes ünnepi asztal. A húsvéti eszemiszom azonban nem csak testünk tápláléka lehet: lelkünket is megújíthatja, ha tudjuk, mit jelképez.

Köztudott, hogy az istenek kegyeinek elnyerése, a szaporodás, gyarapodás időszakának kedvező befolyásolása érdekében évezredeken át szokásos eljárásnak számított áldozatokat bemutatni. A tavaszkezdet megünneplésének gyökerei a nomád népeknél keresendők: egyes kutatók szerint már az iszlám kialakulása előtt élt arab nomád pásztorok is hasonló célból áldozták föl juhaik, kecskéik első tavaszi ellését, amikor téli legelőikről a nyáriakra vonultak. Szorosan kapcsolódik e szokáshoz a zsidó tradíció, amely az egyiptomi fogságból való szabadulással állítja  párhuzamba az ünnepet. Római szokás volt az úgynevezett ver sacrum, amelynek értelmében nagy veszedelem esetén a következő tavasz minden első termését áldozatul ajánlották fel. Honfoglaló, pogány magyar eleink lovakkal, ökrökkel és juhokkal mutattak be áldozatot. Az áldozati oltárokra nem csupán a leölt állatok vére, csontja került, hanem némi italféle is, amelynek java részét a jószágok húsával együtt bőséges, olykor többnapos lakoma keretében fogyasztották el jóízűen az áldozatot bemutatók. Húsvétkor bizonyos értelemben egy asztalhoz ülünk velük, a „fensőbb” erőket kérve sorsunk jobbra fordításáért. 

„A tehénhúsnak békét hagyj...”

Tavaszi ünnepünk elképzelhetetlen a szelíd bárány nélkül, noha az sok háznál már csupán képeslapon vagy csokoládéfiguraként jelenik meg. Ez megint csak nem a véletlen szeszélye: a bárány, illetve a kos ősidőktől fogva a termékenyítő erő, a születés és az újjászületés jelképe – már csak csigavonalú szarva miatt is. A csigavonal a ciklikus ismétlődéssel, az élet ritmusával állt kapcsolatban. Egyiptomban Amont, a termékenység istenét  kosfejjel ábrázolták; az Állatöv első jegye is az örök újjászületést megjelenítő Kos. Az áldozati bárány vére menti meg Izrael fiait, amikor Isten azzal bünteti az őket rabságban tartó Egyiptomot, hogy elküldi angyalát, pusztítson el minden elsőszülöttet. Isten ugyanakkor elrendeli: minden zsidó család öljön le egy bárányt, majd vérével kenje meg háza két ajtófélfáját meg a szemöldökfát; s az így megjelölt helyekre nem lép be a Pusztító. A kos az ókori görög kultúrában is megváltóként szerepel: Athamasz király gyermekét, Phrixoszt már csaknem feláldozza mostohaanyja, amikor egy csodálatos, aranygyapjas kos áldozatnak ajánlkozik helyette. Jézust, a Megváltót, aki magára vette a világ bűneit, Keresztelő Szent János szavai nyomán Isten Bárányaként  tiszteljük; sokan az ő feltámadását ünneplik a húsvéti asztalnál. Hogy a gyönge bárányhús és más könnyű húsok valóban népszerűek voltak hazánkban ilyen alkalmakkor, arra utal a  középkorban oly népszerű „tudós” könyv, a Csízió aktuális havi tanácsa: „... a tehénhúsnak békét hagyj, bárányhúst egyél, kecskegödölyét...” Napjainkban ezeket többnyire sonka helyettesíti, amelyet – a többi fogáshoz hasonlóan – évszázadokon át a templomi megszentelést követően tálalt a ház asszonya.

A hamubasült pogácsa és rokonai

Én kicsike vagyok, / A fogaim nagyok ./ Adjanak egy kalácsot, / Hogy harapjak nagyot! – mondja a népi locsolóvers, melyből egykettőre kikövetkeztethetjük: az ünnepi húsétel mellé sok helyütt kalács is jár. A kalács helyett máshol „csupán” kenyér dukál. Kenyér,

amely az életet és bőséget szimbolizáló gabonából készül, ennélfogva pedig maga is kultikus tisztelet tárgya. A bibliai időkben leginkább árpalisztből sütötték, a lakóházon kívül, föld fölötti agyagvályúkban illetve henger alakú agyagkemencékben, olykor földbe vájt üregekben, máskor lábakkal alátámasztott agyag- vagy Kép vaslapon, esetleg a forró hamuban. Az utóbbi módon készült, kovásztalan lepénykenyér egyébként közeli rokonságban áll a mesékből jól ismert hamubasült pogácsával, amelyet a szerencsét próbálni induló fiú tarisznyájába tesz az édesanyja, továbbá előképe a keresztények ostyájának is. A legenda szerint a Mózest követő zsidó nép menekültében oly sietve hagyta el Egyiptomot, hogy kenyerében a kovász meg sem kelhetett; innen ered a pászka (macesz) húsvéti fogyasztásának szokása. Jézus az utolsó vacsora alkalmával  eképp nyilvánul meg, a kenyérről szólva: „Ez az én testem, mely ti érettetek adatik”. Gesztusával az Istennel kötött szövetségre is utal, a közös kenyérfogyasztás szentesítő erejét híva segítségül. Természetesen ő is kovásztalan kenyeret evett tanítványaival a nyárson sült húsvéti bárány mellé. A búzalisztből készült, kelesztett húsvéti kalács a legutóbbi évszázadokig igazi luxusnak számított.

Itt a tojás, piros tojás...

Minden gyerek tudja, hogy a piros tojást nem tyúk tojja, hanem egy, a Brehm-lexikonban sehol sem említett emlősállat: a húsvéti nyúl. Pályafutása hozzávetőlegesen másfél, két évszázada tart,  és egyelőre nincs rá egyértelmű magyarázat; csak annyi bizonyos, hogy a tapsifüles német területről futott át hozzánk. Tulajdonképpen beleillik a húsvétről alkotott képünkbe, hiszen szaporasága folytán régtől fogva termékenység- és bőségjelkép. Bundájának váltogatása miatt Szent Ambrus a feltámadás szimbólumaként említi. A tojás szintén a feltámadás ígéretét hordozza. Sokezer éves sírokban is leltek már tojásokat; egyes vidékek máig is élő népszokásai között ugyancsak ott találjuk a húsvéti tojás síron való elhelyezését. A tojás a magzati létet is szimbolizálja, és része  számos teremtésmítosznak; ezek szerint a világ az úgynevezett „világtojásból” született. A bájosnak ismert húsvéti nyusziajándék piros színét az életet jelképező vér ihlette, és az újjászületést hivatott biztosítani – a kőkori ember ugyanezért kente be halottait vörös okkerral. A hímes (díszes) tojás archaikus eredetű, hálózatos mintái gyakran a magát a glóbuszt mintázzák.  Színes hímes tojásokat állítólag már a babilóniak és az egyiptomiak is készítettek. Festékként sokáig a természetben fellelhető anyagokat alkalmazták elődeink; ilyen célt szolgált például a vöröshagymahéj, a börzsöny, vagy éppen a bíbortetű nedve. A húsvéti szentelt tojást egykor annyi szeletre vágták a családok, ahányan körülülték az asztalt – annak reményében, hogy a következő évben is együtt lehetnek majd húsvétkor. Egyes hiedelmek szerint a közös tojásevésnek más haszna is lehet: ha eltévednénk az erdőben, csak arra kell gondolnunk, akivel közösen fogyasztottuk el a húsvéti tojást, és máris megtaláljuk a hazafelé vezető utat.

Ne csak együnk: igyunk is!

A bor és a vér – már csak színükből adódóan is – közös jelentést hordoznak a legkülönbözőbb kultúrákban. A bort olykor „a szőlő vére”-ként emlegetik. A kultikus borivás nem csupán kellemes elfoglaltság: az ősi véráldozatokat helyettesíti. A szőlőművelés ősi mesterségéről már Noé történetében is olvashatunk. Eszerint Noé, miután bárkájában túlélte az özönvizet, „...földmívelő kezde lenni, és szőlőt ültete.” (Volt ideje alaposan kitanulni a szőlőtermesztés tudományát, hiszen a Biblia tanúsága szerint az özönvíz után még háromszázötven esztendeig élt.) A bor korábban gyógyszerként is szolgált: használták például sebek kimosására, vagy mirhával keverve fájdalomcsillapítóul. A régi zsidó előírások szerint a húsvéti étkezéshez négy pohár bort kell elfogyasztani (négy: sok egyéb jelentés mellett Jahve neve betűinek száma a Bibliában). A bor a kenyérhez hasonlóan jelképezi az Istennel létrejött szövetséget; a keresztény kultúrában Krisztus vérét is. A jóféle bor ivásával záruló húsvéti étkezés napjainkban a borosüveg bedugaszolásával, a megmaradt ételek hűtőbe gyömöszölésével ér véget – nem úgy, mint régen, amikor még a maradéknak is nagy becsülete volt.  Hazánk egyes tájain a sonka csontjának egy darabkáját valaha a kémény füstjárójára tették, az esetleges tűzvész elhárítására, vagy termékenységvarázslatként a rosszul termő fára akasztották.Másutt szentelt tojást dobtak a kútba, elősegítendő a kedvező vízhozamot, vagy az első kihajtáskor tojást tettek a jószágok útjába, biztosítandó a kellő szaporodást. A maradék kenyérmorzsa füstjével sok helyen sebet gyógyítani próbáltak; a tojáshéjat a baromfiaknak adták, vagy gazdagabb termés reményében elásták a szőlőbe, veteményesbe. Hogy mindennek valóban látták-e hasznát, arról nem szól a fáma, ám hogy e rítusoktól teljesebbé lett számukra az ünnep: aligha kétséges. Tegyük azzá mi is a magunk számára, a magunk módján, hogy némiképp „újjászületve”, jobbá válva járhassuk tovább utunkat.  Hiszen éppen erről szól a húsvét.

PH

Tippek: mi kerüljön a húsvéti asztalra?