Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Keresés


Ezt kifőztük...

mahe.jpg

Kellemes ünnepeket kívánunk!

Hédi és Éva, a Világrecept szerkesztői

Megosztás

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez

Szívesen ajánljuk

nadine2.jpg

Egyedi teásdobozok, tálcák, konyhai eszközök - Nadine világából

 

Elérhetőség

Levelezőlista



Ízes tészta a plafonon
2012.11.23

grizes-teszta-009.jpg 

Látva „katasztrófa”-rovatukat, a maga nemében páratlan, több, mint negyvenéves történet jutott az eszembe. Rég volt, de igaz volt.

Kalocsán, a laktanyában óriási konyhát vittek, kb. 1000 emberre (katonára) főztek. A szakácsok, meg a konyha meghatározó személyiségei mind birkózók voltak, a laktanyában működő egyesület tagjai. Ennek ellenére nem csak erőből főztek, az ízek oldaláról nézve is egészen tűrhető volt az ellátás, pl. a babgulyást, gulyáslevest kiváltképpen jól csinálták. Nekik sokat kellett enniük, meg szerették is a hasukat, úgyhogy ennek ránk nézve is nem elhanyagolható haszna volt.

Magam nem vagyok gyakorló szakács, de azért sejtem, hogy ekkora tételben főzni nem lehet könnyű: előkészíteni a hatalmas mennyiségű alapanyagot, megtalálni az arányokat, mindig percre pontosan előállni az 1000 adaggal, stb. Ebből aztán az is következik, hogy ha elszúrnak valamit, akkor annak ipari méretű következményei lesznek.

Egyik alkalommal, már nem sokkal a leszerelés előtt, ízes tészta volt vacsorára. A katonaság vége felé már nem voltunk mindig olyan farkaséhesek, ha valami nem nagyon ízlett, azt egyszerűen nem ettük meg. Az ízes tészta egyébként a kedveltebb ételek közé tartozott, nagyon elrontani se lehetett, úgyhogy nyugodt, kellemes vacsora elé néztünk. Hozták is a nagy guruló kondérokban a tésztát, mindenkinek belenyomtak a tányérjába egy jó nagy merőkanállal, s elkezdtük enni.

Csak az volt a furcsa, hogy a tésztakupacból sehogy se lehetett egy harapásnyi-nyelésnyi adagot leválasztani, jött mindig az egész. Olyan volt, mintha az egészet csirizben forgatták volna meg. Egy darabig próbálkoztunk vele, majd valaki fölvetette azt az elvi lehetőséget, hogy ha ez ilyen szépen beleragad a tányérba, akkor ragad ez máshova is. És mindjárt tett is egy óvatos kísérletet: vajon fönt marad-e a plafonon, ha elég ügyesen fölküldi az ember. Fönt maradt. És ha neki sikerült, miért ne sikerülne másoknak is? Az újabb kísérletek is mind sikeresek voltak. Néhány perc elteltével úgy nézett ki az étkezde plafonja, mintha tele lenne fecskefészekkel, azzal a különbséggel, hogy ezekből a fészkekből imitt-amott kicsit csöpögött a lekvár.

Az esetet, persze, jelentették. A parancsnokok is értették a tréfát, csak nem szerették. Úgyhogy az igazi gasztrokatasztrófa másnap este jött. A legénységnek a jó kis gulyáslevessel a tányérban kellett vigyázzmenetben vonulni az étkezdéből a gyakorlótérre, ott meghallgatni az eligazítást, s aztán, akinek még maradt valami a tányérjában, s nem nagyon undorodott a poros és hideg gulyáslevestől, az megvacsorázhatott.

Egy öreg katona

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.